Már számtalanszor keresztülhaladtunk rajta.
Autóval másfél perc míg átsuhanunk, majdnem névtelenül, célunk felé haladva Budakesziről Esztergomba, ahol általában a rendes megérdemelt pihenés vár.
Most mégis szembeszökően más.
Eddig csak a leállós jobbkanyar, az árnyas völgy, ahol nyaranta cirkuszosok ütnek tanyát, a faluvégi magányos ház, s a tábla utáni meredek volt. Adott még néha utat Tök fele, ahol megfordultunk a Pincészetben, hogy ízét vehessük a hegy azévi nedűjének.
Most mégis szembeszökően más.
Itt voltunk egy hete. A faluázban kaptunk helyet, és lehetőséget, hogy gyógyíthassunk – lehetőségeink szerint. Önzetlen szervezőnk fogta össze mindezt. Bennszülött szíve a közösségnek, aki Értük szervezte mindezt. Ők, és mi is készséggel fogadtuk.
Mindannyian azt keressük, amit itt kaptunk meg.
Azt az őszinteséget, amit a rövid, félórás kezelés alatt elérhettünk, amivel ki-ki a maga baját feltárhatta, és némi gyógyírt kaphatott rá.
Az emberit, amivel a falubéliek egymást fogadják; az emberit, amivel a falu befogadja azokat, akik betelepülők és szeretnék, hogy befogadják őket; az emberit, ahogy a kívülről jött gyógyítót bizalommal fogadják.
Köszönjük Perbáliak – még visszajövünk!
A meredeken túli táj mindig is Toszkánát idézte. Azt mondta, hogy ilyen nekünk is van. Mindennapra. Csak észre kell venni. Közelről kell nézni. Az egymásra hajló dűnék kontyai pazar színeikkel igyekeznek túllicitálni a másikat. A naplemente versenyüket egyenlően koronázza. Pillantás a suhanó gép tükrébe. A látvány rögzül, örökre.
Még visszajövünk!
Ezerszer.